Az Idõ Fogságában

Ahogyan élek – peregnek a percek
Pár homokszem – mit sem ér
De gyûlnek, s amint telnek az évek
Súlyuk duplán nehéz

Mert a szemekben – ott van a mélyben
Önmaga, s ami lehetett volna
Mint magzat, mi emberlét helyett
Elvetélt

Az idõ az úr – a végtelen
Örökkön sodra emészt
Spirálján úszunk, s a végén
Önmagába tér

Vár-e megsemmisülés
Vagy öröklét
Megtörtént a jövõ-e már
Vagy csak a múlt, mit még
Formálunk kezeink közt
Hogy adja, amit mutatni kész

E fikarcnyi létben
Nem szûnik a törekvés
Kiégett örömök híján
Kutatjuk, mi izgat még
Tördeljük titkok zárát
Átélnénk más varázsát
Csak az idõt elüssük végre
Mit ránkszabott az ég